Végre! Végre! Végre!
Túl vagyunk ezen az éven.
Mi is történt az évben?
Csupa rossz dolog...még csak emlékezni se nagyon akarok!
Legyen vége!
Ennél rosszabb év nem nagyon lehet már. A november igazán mélypont volt. Minden szempontból.
November 1.
-Anyu nem tud lábra állni, nem tartják meg a lábai. Érte megyek, lecipelem-letámogatom a lépcsőn, bemegyünk a Honvéd kórház ügyeletére. (azért ide, mert ide volt hajlandó menni.) Itt töltjük az egész napot. Szó szerint. Reggel 9-től kb. 23:30-ig. Maga a sürgősségi ellátás kritikán aluli. Kb 2-3 óránként történik valami (vért vesznek, röntgen, orvos ránk néz, orvosok átlagéletkora 25 év. Komolyan!), egyébként csak ülünk és várunk. Gábor megérkezik valamikor dél körül és ül velünk türelmesen, próbál segíteni amiben tud. Este 8 körül közlik, hogy Vácra utalják a neurológiára, mert nem találnak semmit, ami indokolná a kezdődő bénulást. 23:30 körül meg is érkezik a mentő, 2:40-re már Vácon is vannak. Ez is jó! Előbb érek be mint a mentő, úgy, hogy haza jöttem a kórházas cuccokért. Persze Vácon tőlem tudják meg az osztályon, hogy beteget hoznak. A Honvéd kórházban nem veszik a fáradtságot, hogy átszóljanak telefonon. :-/ A neurológiai osztály főorvosa nagyon kedves, és végre valaki RENDESEN megvizsgálja Mamust! Kiderül, hogy elakadt a vizelete, a híres Honvédban ezért is hiába szóltunk... Van némi gyanúja a bénulással kapcsolatban...
November 2.
-Hajnalban kiderül a diagnózis. Biztosan. Áttételes tüdőrák. A gerinc mellett lévő daganatok nyomják a gerincvelőt, ezért a fokozatos bénulás. A tüdő bal csúcsában 10 cm-es daganat. Anyu jól viseli. Mintha a rák nem is létezne...csak a bénulással nem tud mit kezdeni.Beszélgetünk. Lehetséges kezelésekről, otthonról. Haza akar jönni. Hozzánk haza. Lehetőleg már az új házba. Nem akar a Papussal lenni ...és a Papus nem is tudná ellátni őt. Majd megoldjuk!
Persze megint én nyerem meg a jóságot magamnak. Én mondhatom el mindenkinek a családban, és persze legyek erős, mert a többiek nem azok és egyszer már végig csináltunk egy Hodgkin-kórt 19 év. Haza jövök a kórházból. Elmondom itthon, aztán haza megyek, Apámnak is elmondani. Akkor már minden mindegy volt. Persze mindenki kiakad. Senki sem érti. Tavasz óta jártunk orvostól-orvosig. Mindenhol reumával kezelték, sehol nem vették komolyan a fájdalmait. Sehol nem küldték neurológiára. Ja, és a legszebb: júniusban voltunk a hematológián kivizsgáláson, hogy nem-e megint Hodgkin... tüdő röntgen,, vérkép, stb. Minden negatív. Papírunk van róla, hogy nincs daganatra utaló elváltozás a szervezetében.
November 3.
-Délután bemegyünk Rékával az osztályvezető főorvosnőhöz. Soron kívül fogad a rendelésen (kb. 40 ember néz csúnyán ránk, de kit érdekel). Kb. ugyan azt tudjuk meg, amit Anyu mondott. Hónapjaink vannak már csak hátra együtt. A bénulás egyre feljebb fog terjedni. Anyu megígérteti Rékával, hogy türelmes lesz a Papussal és nem fog veszekedni vele. Nekem nem kell megígérnem. :-) ...a csatákat, vitákat is én nyerem meg magamnak.
-Pár nap múlva (nem tudom pontosan mikor, teljesen összefolytak ezek a napok) Anyut átviszik Törökbálintra, a tüdő kórházba. Lerobbant, pici, 4 ágyas szoba, bunkó orvosok és nővérek. SEMMI nem történik. Orvost nem érünk el vagy ha mégis leráz, mondván a kezelő orvos szabadságon van. Pár nap alatt elfogy a türelmünk.Mamus rosszabbul van, félre beszél, erős fájdalmai vannak. Ágnessel letámadjuk a helyettes orvost. Össze vissza beszél. Nem tudja pl. hogy katétere van, hogy alig van vizelete, nem tudja, hogy ötödik napja nincs széklete, nem tudja, hogy lázas... Javasoljuk az "orvosnak" az infúzió, a keserűsó, az antibiotikum és a fájdalom és lázcsillapító adását (ugyanis lázas), esetleg a morfium tapasz időbeni cseréjét... meg még azt is, hogy esetleg adná-e vissza a diplomáját. Érdeklődünk a szövetvételről, mert elvileg azért hozták ide de még ezzel kapcsolatban sem tudunk semmit... értelmét nem látjuk ugyan, de az orvos azt magyarázza, hogy amíg nincs meg az eredmény addig nem lehetünk biztosak a diagnózisba. Arra a kérdésre, hogy ha a ct-n látszik a 10 cm átmérőjű daganat és a gerincnél 4 csigolya mellett az áttét + deréktól lefelé le van bénulva...mire is számítunk? Válasz: nem tudni, hogy jó avagy rosszindulatú-e a daganat. Namármost, én ügye nem vagyok orvos... de ha pár hónap alatt lesz egy 10 centis, áttételes daganat... vajon mi az esélye annak, hogy az nem egy gyors lefolyású, agresszív és rosszindulatú elváltozásról beszélünk??? Na, erre a kérdésre nem volt válasz. Az orvos berángat minket a nővérekhez, amikor szóvá teszem, hogy a betegtársa eteti, itatja Mamust, hogy nem fürdetik és rá sem néznek (a másik osztályról jár át egy ismerős nővér, ő mutatja meg, hogy hogyan előzzük meg illetve kezeljük a felfekvéseket, hogyan masszírozzuk az izmokat) . Nem tudom mit gondolt a "doktorúr", megijedek a nővérektől??? A nővéreknek is elmeséltük/ kifejtettük a véleményünket a kórházról, a (nem) elvégzett munkájukról . Megemlítem, hogy szívesen beszélek a betegjogi képviselővel is, és a kórház igazgatójával, ápolási igazgatójával is, mert értem én, hogy daganat...értek én mindent... csak azt nem, hogy miért nem bánnak itt a betegekkel emberhez méltóan, ha már itt dolgoznak... Nem vagyunk népszerűek. Sem Ágnes, sem Én. ...viszont magyarázatot sem kapunk a feltett kérdésekre csak valami hablatyolást... Láss csodát! 5 perce belül csepeg az infúzió, benne az erős antibiotikum, lázcsillapító, fájdalom csillapítóval. Kap keserűsót és ígéretet kapunk az esti fürdetésre is. Amíg ott vagyunk a nővér 4x néz be, hogy minden rendben van-e. Az elmúlt napokban összesen nem néztek a Mamusra ennyiszer. A szobatársak panaszkodnak, hogy velük sem foglalkoznak... basszus! Most akkor mindenkiért nekem kellene kiverni a balhét, hogy rendes ellátást kapjanak mint betegek?! Bánom, hogy eddig türelmes voltam... mindjárt az átszállítást követő napon kellet volna asztalra csapkodni! XXI. század. Magyarország. Egészségügy.... mindegy! Lényeg, hogy vannak új stadionok... azok fontosak! ...meg a foci!
Mamus jobban lesz. Foglalkoznak vele, ellátják. Még a morfium tapaszt is sikerül időben cserélni és nem nekünk kell figyelni a csere idejére. Egyre erősebb tapaszt kap. Beszélgetünk, eszeget, könnyen elfárad.
Szombaton meglepem Icával, az unokatestvérével. Kb. 5 órát vagyunk bent. Végig ébren van. Beszélgetünk. Kimegyünk levegőzni. A frászt hozza ránk, amikor elájul. Pedig lassan tesszük át a tolókocsiba, előtte ücsörgünk az ágy szélén kicsit és csak aztán emelnénk át, amikor elájul. De ha már kocsi akkor legalább a folyosóra menjünk ki! Aztán persze lemegyünk az udvarra is. Veszek kv-t, elszív egy fél szál cigit amíg kint ülünk a levegőn. Holnapra palacsintát kér, mert azt enne. Túrósat. :-)
Vasárnap Gábor és Ági mennek Mamushoz. Meg én is... amikor mondom Gábornak, hogy etetni kell a Mamust, megkérdezi, hogy nem megyek-e velük. Végül Jef is jön. Főztem tárkonyos ragu levest, csomagoltam mindenkinek fahéjas és túros palacsintát. Mamus jóízűen eszik a levesből. Szinte az egész adagot megeszi, pedig igen sűrű és egy egész túrós palacsinta is elfogy a leves után, apránként. Elég sokáig maradunk. Beszélgetünk, viccelődünk, megígérem, hogy ha haza jön, befestjük haját Rékával. Reménykedünk benne, hogy hétfőre vagy keddre megjön az eredmény és végre haza hozhatjuk ebből az istenverte kórházból. Végig magánál van, nem alszik el amíg ott vagyunk, bár estére elfárad. Jó hangulatban jövünk haza. Jobban van, jó a hangulata, eszik.
November 17.
Reggel 7:50-kor csörög a telefonom... nem ír ki számot... épp Gáborral beszélünk... felveszem, hátha a kórházból hívnak az eredménnyel, mert az én számom van megadva mint hozzátartozó.
Onnan hívnak... 5 óra 5 perc.
Nem tudom felfogni. ...és megint én mondom el mindenkinek.
A mai napig nem tudom felfogni.
Nem tudom leírni, kimondani.
Nem tudok múlt időben beszélni.
Az év egyéb waczakságai eltörpülnek.
Értelmüket vesztik.
Nem számít a válás körüli cirkusz, huzavona, minden eltörpül, másodrangú lesz. Nem számít a lyme-kór. Nem számítanak a hajnali veszekedések. Nem számít a waczak munkahely. ...és annyira nem számítanak, hogy felidézni sem tudom őket igazán.
Értelmet nyernek az olyan közhelyek mint az itt és most, a jelen. Nincs idő. Csak a most számít. MOST kell élni, most kell lépni, most kell tenni, most kell elmondani, most kell odafigyelni másokra és magunkra.
MOST.
Nem holnap, nem holnapután, nem jövőre.
Semmit nem kell halogatni, mert a végén nem lesz rá idő.
Hónapok???? 17 nap. Ennyi jutott.
...és egy csomó mindent nem beszéltünk meg, nem tettünk meg, nem mondtunk el... és már nem lesz rá több időnk.
...és nem tudok rendes lencsefőzeléket főzni. Minden lencsefőzeléknél telefonálok. Röhögünk, hogy fél éve se tudtam, hogy kell lencsét főzni. Megbeszéljük, hogy apróra vágott hagyma... rántás, bele fokhagyma...habarás is.Tejföllel. Aha . Pici ecet is mehet! ...és a babérlevél ki ne maradjon! Jó lesz az! Mindig jó lesz!
Most nincs kit felhívni.
Réka szerint minden hiányzik a lencsefőzelékből... az eceten kívül, mert az bőven van benne. :-/ ...és nem híg ez egy kicsit???? Ágnes szerint sok a fokhagyma benne...amúgy meg...igaza van Rékának.
Elzárom. Nem érdekel. Marad ehetetlen... max. jövőre csúnyák leszünk. :-/
Fél óra múlva visszagyújtom alatta a gázt és ott hagyom... semmit nem teszek bele, csak egy darab szalonna bőrkét. (azt kihagytam az elején... de mindegy már) Felforralom, elzárom a főzeléket. Közben megbeszélem Anyuval, hogy ez se megy...nem tudok lencsefőzikét főzni nélküle..... jó lenne ha csak vicc lenne ez a november!
A lencsefőzelék isteni finom lett. Köszi, Anyu!
D.
